TIZENÖT

Donald Conway zászlóst sok száz másik pilóta társaságában szállították a Mundomarra egy öreg, zsúfolt csapatszállító űrhajóval. Mindent váltásokban, az azonosítószámuk szerinti beosztásban kellett csinálniuk. Váltótársával felváltva préselték be magukat a hatalmas hálóterem közepén álló priccsre, hogy aztán álmatlanul feküdjenek, és bajtársaik horkolását hallgassák, szellentéseit szagolják. Az egész nem a szörnyű idegenek fenyegetése alatt álló, nemes pionírok felszabadításáért, az emberi faj jövőjének biztosításáért harcba induló keresztes hadjáratra emlékeztetett. Nem mintha Don naiv lett volna – a jó öreg Larreka bácsi mindig nyíltan beszélt viselt dolgairól –, hanem valahogy légiósnak képzelte magát. Ezzel szemben mintha csak egy cserélhető alkatrész lett volna.

A pókerasztalnál viszont mindig győzött, és az elismerő szavakra ismételten azt válaszolta, hogy azért játszik ilyen jól, mert a húgától, Jilltől tanulta. Erről viszont általában rögtön eszébe jutott, hogy vajon mit csinálhat a lány, mit csinálhat Apa, Anya és Alice, meg a férje és a gyerekei. Sokkal jobban hiányoztak, mint bármelyik földi ismerőse.

A monotónia feszültségbe csapott át, ahogy a konvoj megközelítette úti célját. A bolygóközi űrben biztos felfedezték őket a naqsanok, akik ugyanolyan tömegekben árasztották el a rendszert. Ha támadásra adják a fejüket.

A feszültség rémületté fokozódott. A naqsanok ugyanis támadtak. És a pilóták semmit sem tehettek, csak összebújva kuporogtak a priccsek között. Ha közvetlen találatot kapnának, annyi idejük sem lenne, hogy észrevegyék. Conway rájött, mennyire találó a mondás: „bűzlik a félelemtől”. Bőre, szagából és a nyirkosságából ítélve, minden mérget kiválasztott, amit csak a testében felhalmozott.

Sok-sok – főleg manőverezéssel és számításokkal, majd hirtelen kirohanásokkal, és ismét várakozással eltöltött – óra múlva aztán az ellenség nyilván arra a következtetésre juthatott, hogy túl magas lenne a győzelem ára, és visszavonult. A konvojt is érték veszteségek. Egy cirkáló burkolatát félig feltépte egy közeli találat. A legénység űrruhát viselt, de néhány kiszakadt, illetve mindenki égési és radioaktív sérüléseket szenvedett el. A konvoj kimenekített, akit és amit csak tudott, és elosztotta a túlélőket a megmaradt hajók között.

A csapatszállítón utazók az út utolsó szakaszán lemondtak a priccseikről, és segítettek ellátni a sebesülteket. Don Conway életében először látott porrá zúzott csontú embereket, megfőtt húsú arcokat, olvadt szemgolyókat, ami mellé ráadásul hányás, hasmenés, hajhullás, a bőr, a test és az intelligencia fokozatos romlása társult. Azelőtt is látott már meghalni állatokat és egy-két sophontot, de azok mind békésen haltak meg. Most értette csak meg, hogy Ellen néni halála után Jillnek miért voltak egy évig rémálmai. Arra is rájött, hogy a húga valószínűleg ugyanezért került annyira közel Larrekához.

De Ellen néni egy értelmetlen baleset áldozata lett. Ezek a férfiak viszont egy igaz ügy érdekében haltak meg, haldokolnak, és lesznek életük végéig nyomorékok, ha nem lehet új szerveket klónozni a számukra. Igaz?

Az egységét először Barton, Eleutheria fővárosa, a legnagyobb mundomari emberlakta település mellett helyezték el. A harcok csak lagymatagon folytak az egész bolygón. A front stabilizálódott, illetve Conway olvasatában „patthelyzet alakult ki”. Időnként előfordultak összecsapások a szárazföldön, a levegőben, vagy a tengereken. – Várd csak ki a végét! – figyelmeztette Eino Salminen. – Csak azért van ilyen nagy nyugalom, mert mindkét oldalnak megcsappantak a tartalékai. De hamarosan kezdődik a móka!

– Miért nem vesszük blokád alá a bolygót? – érdeklődött Conway.

– Mert akkor ők is ugyanezzel próbálkoznának. Mindkét oldal nukleáris nehézfegyvereket vetne be a műholdak magasságában, sőt talán a légkörben. Pedig azok még a mélyűrben is szörnyű pusztításra képesek. A közelharc valószínűleg elpusztítaná a bolygót, amiért az egész háború folyik. S ami még rosszabb, totális háborút eredményezhetne a két anyabolygó között.

Conway úgy vélte, érti a magyarázatot. Sem Eleutheria, sem Tsheyakka nem bombázta a másikvárosait. A naqsanok a Sigurdssonia visszafoglalásáért indított hadjáratban számos emberi települést bevettek, de Don megtanulta (a saját kárán), hogy szkeptikusan fogadja a csatákról kerengő történeteket. A szörnyű epizódok ugyanis általában a véletlen szülötteinek bizonyultak – gyerekek kerültek a golyók útjába stb. –, a tsheyakkai katonai vezetők pedig olyan emberségesen (!) bántak az eleutheriaiakkal, mint valaha a békeidőkben. Vagy legalábbis majdnem annyira, de a cenzúra miatt lehetetlen volt megtudni a pontos igazságot.

Don örömmel fogadta, hogy végre kikerül az űrhajóból, és szabadon, biztonságban járhat-kelhet. A kimenőkön azonban nem nagyon lehetett mit kezdeni. Bartonban működött néhány bár, egy-két színház, és más nem is. A Földön unalmasnak, zsúfoltnak és drágának tartották volna őket. Kényelmesebbnek bizonyult a bázison maradni, és 3V felvételeket nézni. Számos emberbaráti szervezet próbálta megismertetni egymással a helyieket és szövetségeseiket, táncos rendezvényeket szerveztek, a katonákat meghívták egy-egy család otthonába. Conway általában nagyon feszélyezetten érezte magát ezeken a rendezvényeken. A helybéliek kétségkívül jó emberek voltak, a bátorságuk és elszántságuk előtt le a kalappal, de mintha egy kicsit túl komorak lettek volna.

– Miért csak ilyen kevesen jöttetek? – kérdezte egy lány tánc közben.

– Tudod, a hadiiparban dolgozom – utasította vissza egy másik a meghívását, mikor a randevúra hívta. – Mindennap munkába kell mennem. Ne, ne sajnálj! Én pontosan ezt akarom csinálni – szolgálni a hazámat. Neked persze más. Te mindig gazdagságban és biztonságban éltél.

– Igen, már elveszítettem az egyik fiamat – mondta az egyik lerészegedett házigazdája, egy vacsora alkalmával. – A másik kettő is harcol. A Föld adja a fegyvereket, mi pedig a katonákat. – A férfi teljesen felháborodott, mikor Conway megjegyezte, hogy ugyanez áll a Naqsára és Tsheyakkára is.

A környék akár kellemes kirándulóhely is lehetett volna, de Conwayt kifejezetten taszította. Az előrehaladott terraformálás ellenére jellegtelen, forró, párás, és majdnem mindig borús volt. A tervszerűen telepített, zöldellő fák és mezők között hiányzott neki az Istár vad vöröse és aranya; hiányzott a nap, a holdak, a csillagok látványa. Az eleutheriaiak természetesen rajongtak a szülőföldjükért. De neki miért kellene?

Az egységét a frontra vezényelték. Újra fellángoltak a harcok.

A „front” azonban szinte csak üres szó volt. Dél-Sigurdssonia egyes részeit a naqsanok ellenőrizték. Néha – vagy egy csata végeredménye miatt, vagy egy nagyobb szabású terv részeként – visszavonultak egy-egy földi előretörés elől – vagy fordítva. Az emberek ugyanígy ugráltak ide-oda Hat'hara nyugati részén a kontinens mentén lévő szigeteken. A két földrész közötti óceán ege sokkal több küzdelmet látott.

Conway szakasza is rögtön az első őrjárat során harcba keveredett. Mikor a fejhallgatóján keresztül értesült róla, hogy ellenséges gépek tartanak feléjük, először az az őrült gondolata támadt, hogy az egész nem lehet igaz, hogy ez csak lázálom, senki sem akarhatja megölni őt, akit annyian szeretnek. Közben az ujjai azt tették, amit kellett – hála az alapos kiképzésnek. Ez is annyira furcsa volt – szinte idegenként figyelni a testét. Aztán megérkeztek a naqsanok, és elkezdődött a közelharc. Hirtelen elfeledkezett a félelméről.

Azon vette észre magát, hogy élvezi, amit csinál, mintha csak egy olyan pókerjátszmában venne részt, amiben a tét magasabb, mint aminek az elvesztését megengedheti magának…

…és kihúzta a negyedik ászt. Az ellenség harcias kinézetű, elnyújtott csepp alakú gépei feltűntek az ólomszürke ég és a higanyosan csillogó tenger háttere előtt, de nem voltak jobbak az ő Cápájánál, a pilótáik pedig még abban a gyorsított kiképzésben sem részesültek, mint ő. Az egyik egyenesen felé tartott. Félrerántotta a gépét, hogy kikerüljön a nyomkövetők hatósugarából, és egy gyors csavarral szembefordult a támadóval. A többit elvégezte az automatika – tűzkitörések, és egy hosszú-hosszú füstspirál a tenger felé. A gyorsulástól megszédült, szinte félrészeg állapotba került. Hangosan ujjongott a rádióba, amíg fel nem bukkant a következő ellenfél, és le nem kötötte a figyelmét.

Később nem mert volna megesküdni rá, hogy azt is lelőtte. Csak azt tudta, hogy a szakasza fölényes győzelmet aratott, és ünnepi hangulatban tért vissza az egyébként lehangoló őserdei támaszpontra. Gyakorlatilag leradírozták az égről az ellenséges csapatot, ők maguk pedig szinte semmilyen veszteséget nem szenvedtek el.

Szinte semmilyet… Sajnos köztük volt Eino Salminen, Conway legjobb barátja, aki közvetlenül az indulásuk előtt nősült meg a Földön. Conway kétszer is megpróbált levelet írni Finnországba. Egyiket sem fejezte be. Mind a kétszer az jutott eszébe, hogy vajon az a pilóta, akit a saját fegyvereinek tüzében látott elégni, szintén nős volt-e. Nem mintha gyilkosnak tartanám magam. Háború van – vagy ő, vagy én. Csak nem tudom kiverni a fejemből.

A barakkra dübörögve zuhogott az eső. Odabent, légkondicionálás nélkül, szabályos gőzfürdő alakult ki. A 3V körül üldögélő férfiak alsóneműre vetkőztek. Conway gyanította, hogy senki sem merne meztelenül mászkálni – ő maga legalábbis attól tartott, hogy a többiek felajánlkozásként értelmeznék a dolgot. Persze lehet, hogy teljesen feleslegesen aggódott. Bár, nők nélkül, ezen a pokoli vidéken furcsa gondolatok fordulnak meg az ember fejében. Aha, ez az – valószínűleg nem szeretne pucér fenékkel ülni a székekre.

Bartonból a legfrissebb híreket sugározták. A legtöbb a földi karácsonyi és hanucha ünnepségekről szólt, amik ebben az évben különösen pompásak voltak az Egyetemes Szeretet mozgalom népszerűsége miatt. De beszámoltak az Észak-Afrikában talált, teljes neandervölgyi csontvázról is. Az Apolló bázis majdnem egész személyzetének ki kellett vonulnia, hogy kiszabadítson egy lerobbant, egyszemélyes űrsiklóban rekedt kisfiút. Limában felépült egy új fúziós erőmű, Oroszországban kezdett eldurvulni a választási kampány, a Fülöp-szigetek királyi családján belül botrányos válás történt. New York Jóléti negyedében zavargások voltak, egy bangkoki divatcézár háromszögletű köpenyeket tervezett… A vége felé bejelentették, hogy a Vega szektorban összecsaptak a földi és a naqsan erők. A Mundomarról semmi különös…

– Láttátok a dátumot? – hördült fel Samuel McDowell őrnagy, az eleutheriai összekötő tiszt. – Azon a napon esett el a vejem!

– Tényleg? – kérdezte valaki. – Ez szörnyű! Részvétem.

– Nem ő volt az egyetlen – folytatta McDowell. – Az ellenség kitört a dzsungelből, és felégette az egész falut, ahol az egységük állomásozott. Civilek is haltak meg. Mocskos terroristák!

– A hat'harai embereiket maguk is gerilláknak hívják. – Conway nem bírta megállni, hogy ne emlékeztesse erre az őrnagyot.

– Maga tulajdonképpen melyik oldalon áll, zászlós? – kérdezte élesen McDowell.

Conway érezte, hogy elvörösödik.

– Vadászpilóta vagyok, őrnagy! – csattant fel. Ugye nem kell engedelmeskednem egy idegen ország magasabb rendű tisztjének? Majdnem hozzátette azt is, hogy a Földön van egy mondás az ajándék lovak fogairól, de visszafogta magát. Ha McDowell panaszt tesz Jacobowitz kapitánynál, akkor Conway zászlósra kellemetlen percek várnak. Meg aztán ez a szegény ördög elveszítette a vejét, és számára a háború a puszta túlélésről szól. – Nem akartam megbántani, uram!

– Én sem vagyok fanatikus – enyhült meg egy kissé McDowell. – Ha legalább ésszerűek lennének ezek a veszteségek… De gondoljon bele! A Föld számára ez csak egy kis helyi konfliktus. Hát nem látják, hogy lassan elvérzünk?

A földi légierő néhány gyors és zseniális húzással megtisztította az eget a naqsani gépektől. A tsheyakkaiak egyszerűen nem voltak méltó ellenfeleik.

Ezek után már gyerekjáték volt felülről elvágni az ellenség utánpótlási vonalait, elszigetelni egymástól az inváziós hadtesteket. Maga Don Conway is elsüllyesztett egy felszíni hajót, és valószínűleg egy tenger alatti teherszállítót is. A következő alkalommal azonban a gépét eltalálta egy rakéta, ami pedig elég ritkán fordult elő a szakaszában. Katapultált, és órákig lebegett a tengerben, míg a mentőcsapat felszedte.

Ennek következtében egy hét szabadságot kapott Kartonban. A hotelszobájában felhívta egy udvarias földi férfi, és találkozót kért tőle. Olyan ebédet szolgáltak fel nekik, amiről nem is hitte, hogy létezik a Mundomaron. A férfi végül hosszas udvariaskodás után rátért a lényegre.

– Úgy tudom, a Shka-partokon harcolt. Pokolian nehéz pontos információkat szerezni arról a területről. Az eleutheriai hatóságok mindenre ráülnek, és… Figyeljen, zászlós. Maga nem eleutheriai, maga… hm, maga a Földi Szövetség polgára. Gondoljon rá úgy, mint a nemzetére, aminek hűséggel tartozik. És bizonyos személyek, bizonyos nagyon fontos személyek a Szövetségből tudni szeretnék, hogy igaz-e a gyanújuk: valóban van-e olaj Shkában.

– Olaj? – döbbent meg Conway.

– Igen. Nem vagyok tudós, csak valami olyasmi. A Mundomaron nem a szokásos módon ment végbe az evolúció. Amikor elkezdődött, akkor még az egész rendszer csak egy sűrűsödő gázfelhő volt, ami aztán planetológiai és biokémiai változások hosszú során ment át. A kőolajában rengeteg ritka anyag található. Különösen értékesek az olyan szerves szintézisek elindítása szempontjából, mint például a gyógyszergyártás, érti? Természetesen mesterségesen is elő tudjuk állítani őket, de sokkal olcsóbb lenne, ha itt kitermelnénk és hazaszállítanánk. (Kér még egy italt?) A kérdés csak az, hogy ha majd véget ér a háború, és felosztják a bolygót, akkor ezek a területek barátságos kezekbe kerülnek-e, vagy azoknak a szemeteknek a kezébe, akik az egekbe srófolnák az árat – vagy esetleg a naqsanok kezébe… izé, uszonyába. Ha a Föld pontos és bizalmas információkhoz juthatna arról, hogy hol találhatóak a lelőhelyek, akkor ennek megfelelően tervezhetnénk meg a katonai hadjáratokat és a politikai tárgyalásokat. Tudom, hogy maga sem rendelkezik az összes információval, de minden apró részlet segíthet nekünk. Úgy értem, nekünk, a Szövetségnek.

Conway majdnem azt mondta, hogy semmit sem tud, de ha tudna is, akkor sem látná semmi értelmét, hogy az iparosok profitját vagy a politikusok hírnevét növelje. De még idejében sikerült megfékeznie magát, és egy hirtelen kiötlött terv szerint kezdett beszélni. Lépésről lépésre haladt, egyik italt a másik után rendelte egy-egy információért cserébe, s a végén fantáziája termékét sikerült még egy gyönyörű lánnyal töltendő éjszakáért is eladnia.

Biztosra vette, hogy ezek a költségek a legkevésbé sem érdeklik a földit, hiszen úgyis mindent megtérítenek a megbízói. A szabadsága azonban hamarosan véget ért, és vissza kellett térnie a harcmezőre.

Jó ideig csak annyi dolga volt, hogy a vadon felett repüljön. Lebombázta a kijelölt területeket – általában csak szórványos géppuskatűz érkezett válaszul. Ami igazán zavarta, hogy a feladatnak sehogy sem akart vége lenni.

– Nem adják fel azok a nyálkás bestiák! – köpött ki a nehézgyalogság egyik kapitánya. Conwaynek kiégett az egyik generátora, le kellett szállnia az egyik megerősített eleutheriai támaszpontra. A nemrég visszafoglalt falu romos épületei között édeskés, rothadó szag terjengett. Az emberek szinte sohasem temették el a naqsan holttesteket, mivel azok a bomlás során nem terjesztettek fertőző betegségeket. A kapitány ráköpött az egyikre. – Sokkal jobban boldogulnak ezen a környéken, mint mi. És az ő anyabolygójuk küld nekik utánpótlást…

Conway tekintete egy kerítés felé tévedt, ami mögött néhány foglyot őriztek. Nem bántak velük kegyetlenül, de senki sem beszélte a nyelvüket, és csak kevés orvos értett a gyógyításukhoz. A hatalmas, fókaszerű testek összebújva próbáltak kényelmesen elhelyezkedni. – Még sok ilyet fogunk begyűjteni! – büszkélkedett a kapitány. – Most aztán igazán nekilátunk, úgyhogy lesz dolga bőven, zászlós!

Conway magasan a felhők fölött, mélyen a sztratoszférában repült. Alatta fehérség, körülötte mély kékség és társai gépei, felette a nap és néhány fényesebb csillag ragyogott. Előtte azonban az Istár képe lebegett.

Látta, hallotta a bolygót, érezte a szagát, az ízeit. Milyen végtelenül magasnak tűnt apu, és milyen gyönyörűnek anyu, amikor még kisfiú volt! Jillt és Alice-t meg sohasem tudta lerázni a nyakából. Larreka látogatásaikor féltékenyen nézte, milyen megkülönböztetett figyelemmel fordult a katona Jill felé, de aztán ő ment kéthetes hajóutakra apával a Jayinon, csak ők ketten ébredtek együtt azokon a félelmetes, ködös reggeleken… Emlékezett az erdőkre és a tengerekre, arra, hogyan fedezte föl a földi művészetet, és emlékezett a Mennydörgő-hegység megmászott csúcsairól látott hármas naplementékre…

Álmodozásából a fejhallgatója riasztotta fel. Micsoda? Még mindig vannak vadászaik?

A sebességük szörnyűnek tűnt. Nem olyanok voltak, mint akikkel eddig harcolt. Vékony deltaszárnyak, rajtuk a kerek emblémával, aminek a felismerése szinte sokkolta. Maga a Naqsan Liga! Ezek a pilóták nem sebtében kiképzett, ismeretlen gépekbe ültetett telepesek. A Naqsan követte a Föld példáját, és hivatásosakat küldött a harcba.

– Vigyázzatok a skalpotokra, fiúk! – kiáltotta Conway parancsnoka, és azzal a két szakasz összecsapott.

Esett, mikor újra visszanyerte az eszméletét. A gép roncsai a dzsungelben hevertek. Nem emlékezett sem arra, hogy lelőtték, sem a zuhanást követő becsapódásra.

Jóformán csak a fájdalomra tudott gondolni. Körülötte mindent vér borított. A bal lábán a karmazsinvörös húsban fehéren csillogott egy törött csontvég. Homályosan eszébe jutott, hogy valószínűleg néhány bordája is eltörhetett, mert a legapróbb kis lélegzetvétel is iszonyú fájdalommal járt. A környező fák előtt átlósan egy fekete sáv húzódott – aztán rájött, hogy az tulajdonképpen a jobb szemében van.

A rádiója után tapogatózott. Semmi. A pilótafülke teteje tárva-nyitva állt. A zuhogó eső teljesen eláztatta az egyenruháját. Hol van az elsősegélycsomag? Hol a fenében van az az istenverte elsősegélycsomag?

Végül megtalálta, és megpróbált felnyitni egy fájdalomcsillapítót, hogy legalább gondolkodni tudjon. A fiola állandóan kiesett reszkető kezéből. Feladta. Túlságosan fájdalmas volt a biztonsági öv ölelésében előrehajolni és felvenni az üvegcsét.

Valamivel később melege lett és zsibbadni kezdett. A szeme elől eltűnt a sötét sáv, de ezzel együtt a látása is elhomályosult. El innen, halál! – gondolta valahol nagyon messze. Nem vagy szívesen látott vendég.

Miért nem? – kérdezte a szelíd sötétség.

Mert… mert még dolgom van, azért.

Rendben. Megvárom, míg végzel.

BEVETÉS KÖZBEN ELESETT: Jan H. Barneveldt hadnagy, Donald R. Conway zászlós, James L. Kamekona zászlós…

HALOTTAINK: Dzuaqi Keh't'hiw-a-Suq, Whiccor a Kopasz, Nowa Rachari fia…